Régi klubtagunk, Barcs Endre megemlékező beszéde, amit az esten hallhattunk tőle:
Elvis halálának 30. évfordulójára

Maradt-e még valami, amit nem mondtak el Elvis Presley-ről életében, és a halálát követő harminc esztendőben? Könyvek tucatjai jelentek meg fotóival, beszámolva élete szinte minden percéről. Életrajzát az Elvis rajongók betéve fújják, lemezlisták tucatjai állnak rendelkezésünkre. Mégis hiányérzetünk van. Valamire eddig még nem sikerült választ adni vele kapcsolatban. A legfontosabb kérdésre nincs válasz, és talán nem is lesz soha: miben áll máig ható varázsa? Mitől ő a király? Miért felülmúlhatatlan még halála után harminc esztendővel is?
Csodálatos hangja még önmagában nem elegendő magyarázat. Még akkor sem, ha Elvis hangja utánozhatatlan, és annál inkább az, minél többen próbálkoznak meg vele. Utánozhatatlan, mert hangjában benne rejlik személyisége, az alázatosságig jól nevelt vidéki srácé, akiben ugyanakkor valamiféle világfelforgató láng ég, aki végtelen alázatosságában fenekestül forgatta fel a világot, aki úgy csavarta közönségét az ujja köré, ahogyan csak akarta, aki még a síron túlról is képes felkavarni a lelkeket, vagy éppen elnyugtatni, kedve szerint.
Igazán elemében a koncertpódiumon volt. Közönsége előtt mindent megengedhetett magának. Elfelejthette a dalszöveget, viccelhetett, végigröhöghette az egyik legnépszerűbb számát, az Are you lonesome tonight-ot, végigcsókolhatta a közönség hölgytagjait – mint tette a Love me tender dallamára Las Vegas-ban. Egyszerűen hatalmában tartotta, a markában szorongatta hallgatóit, mint Chipolla Thomas Mann örökbecsű művében, a Mario és a varázslóban.
Mert varázsló volt! Olyan már-már földöntúli képességekkel rendelkezett, mely embernek rajta kívül nem adatott meg. Mert mi mással tudnánk megmagyarázni, hogy bolygónk valamennyi kontinensének valamennyi országában földlakók milliárdjait volt képes boldoggá, önfeledté, szebb lelkűvé és talán jobbá és értelmesebbé tenni az elmúlt félszáz évben, és teszi még a következő ötven évben is, el-nem-halványulóan tovább. Mivel rendelkezett ez az esendő ember, hogy halála után harminc esztendővel sem tudjuk elengedni magunk közül. Milyen erővel bírt, hogy az újabb és újabb generációkra, olyanokra, akik halála után születtek, ugyanolyan hatással van, mint kortársaira?
Elvis tudta, hogy király! Rengeteget tett érte, hogy az legyen. Művész még nem folytatta pályáját olyan alázattal, mint ő! Szenvedett a filmkészítések alatt, de egy panaszszó nem hagyta el a száját. A 68-as Comeback Special háromlemezes DVD változatában jól látni, milyen alázattal ismétli el újra és újra a felvételeket, amelyeket nem ő rontott el! Más művész már régen idegrohamot kapott volna. De ő tudta, hogy a többiek is a legjobbat akarják. Tisztelte a többiek munkáját, és király létére meghajolt a legegyszerűbb világosító, vagy hangosító utasítása előtt! Csodálatos és a művészvilágban csak a legeslegnagyobbakra jellemző emberi tulajdonság.
Elvis, aki csak azért élt, hogy adjon, és szolgáljon, egész életében attól rettegett, hogy rajongói elfordulnak tőle, hogy elfelejtik, és új bálványokat keresnek maguknak. Úgy gondolta, örökbecsűt csak a klasszikus zenét művelők alkothatnak. Saját munkásságát mulandónak tartotta, ahogyan a The way it really was című kalóz DVD-n énekli a 100 év múlva című szám egyedi változatában: Hol lesz már az én kibaszott karrierem 100 év múlva (Where my fucking carrier will be in hundred years from now). Az elkeseredés hozta ki a káromkodást belőle? Hiszen aki jól ismeri, sem hallotta káromkodni soha. Akárhogy is, Elvis tévedett. Halála után 100 évvel ugyanolyan fénnyel tündököl majd, mint ahogy most ragyog, halála után 30 esztendővel! Elvis, légy nyugodt odafent az örökkévalóságban, mi halandók imádunk és nem feledünk el soha! Csillagod tovább fog ragyogni, amíg csak boldogságra és szeretetre vágyó ember él a földön!

Barcs Endre

Elvis Presley halálának 33. évfordulójára

William Shakespeare híres drámájában, az Antonius és Cleopatra-ban, Antonius a következő mondattal kezdi felejthetetlen beszédét a halott Caesar felett: „Temetni jöttem Caesar-t, nem dicsérni!” Nekem is az lenne a tisztem ma este, hogy megemlékezzem Elvis halálának 33. évfordulójáról. Csakhogy ez lehetetlen! Elvis Presley-ről ugyanis nem lehet múlt időben beszélni. Azt a mondatot, hogy Elvis meghalt nem lehet kimondani, mert nincs semmi értelme.

Ha meghal egy közeli hozzátartozónk, egy régi barátunk, mint nemrégiben Perlaky Árpi, aki az Elvis Presley Barátok Klubja egyik alapító tagja volt, akkor sokszor gondolunk rá elszorult szívvel, és azt mondjuk magunkban: nagyon hiányzol. Ezek az emberek, akik közel álltak hozzánk és eltávoztak hatalmas űrt hagytak maguk után. Ürességet, és hosszan tartó mély fájdalmat.

Elvis esetében ezt nem mondhatjuk el. Ő kifogott a teremtőn, kifogott a végzeten, kifogott a mindannyiunkra váró sorson, és mivel senkinek sem akart fájdalmat okozni, úgy ment el örökre, hogy végleg itt maradt velünk!

Mert az idén 75 éves Elvis ma is itt van közöttünk, és itt is lesz örökre. Jelenléte folyamatosan érezhető, hangja ott cseng fülünkben, látjuk ferde, mosolyra húzott száját, látjuk, a huncutságot megcsillanni a szeme sarkában, látjuk, amint furcsán behajtott kézfejjel, sajátos, kissé merev lábmozgásával táncol, amint a filmen a lányokkal flörtöl. Látjuk, ahogy színpadon a szemébe hulló hollófekete hajával, a neki tervezett öltözékben, karate mozdulatokkal csépeli a levegőt naponta éljük és átéljük már rég messzi múltba tűnt kissé cukros, kicsit mű amerikai világát.

A kor, amelyben élt már rég a múlté. Las Vegas-t teljesen átépítették, az a The Strip, amelyen az ő életében a kaszinók sorakoztak a homoksivatagba veszett, helyette más irányban épült fel a mai csillogó- villogó, mindent túlszárnyalni akaró, mindenben a legeket mutatni akaró szórakozó negyed. De hiába az elmúlt több, mint három évtized, hiába fordult nagyot a világ kereke, hiába a dollármilliókért épített csoda szállodák sokasága, a lélegzetelállító mutatványok, mindez hiába, mert aki ide téved, a mai napig Elvis Presley nyomát keresi.

Évente százezrek zarándokolnak el otthonába, Grace Land-be, és tekintik meg a kertben álló szökőkút medencéje előtt, a bronzlappal borított egyszerű sírkövét. A bronzlapon ott áll a neve, mindenki láthatja, fényképezheti. Csakhogy a sír üres. Mert Elvis nem halt meg, vagy ha meg is halt fizikai valójában, nyomban feltámadt, és itt él közöttünk, és töretlenül hódít régi és eddig még ki nem adott dalaival, digitálisan ujjá varázsolt filmjeivel, de mindenek előtt varázslatos személyével.

Az még érthető, hogy mi, a hatvanon, sőt hetvenen felüliek nem akarjuk elengedni őt, hiszen kamaszkorunk elválaszthatatlan része, és végig kísérte életünket, de hogyan tudja Elvis meghódítani azokat, akik halála után születtek? Akik már a diszkó világában fogantak, és a technón nevelkedtek?

Milliomodszor kérdezem magamtól: mi a titka? Hogyan él túl zenei korszakokat, hogyan tudja a túlvilágról is leénekelni mai sztárokat, hogyan képes felforrósítani a mai kamaszlányok szívét? Válasz nincs. Nem is érdemes a választ keresni. Mert Elvis maga a megfejthetetlen csoda.

Barcs Endre